Múlt héten csütörtökön ismét a menedékotthonos gyerekekkel programoztunk. Ezúttal moziba mentünk, a Mancs őrjárat: Karácsony című filmet néztük meg.
Nagy rutinunk van már ezeknek a programoknak a szervezésében, általában flottul működik is minden.
Általában, de nem most…
Ami elromolhat el is romlik
Minden programnál nagy matatut küldünk a gyerekekért, mindig ugyanazt a csapatot. Ők már tudják az utat, ismerik a személyzetet, általában zökkenőmentesen odaérnek a gyerekek a programra.
Mi most is – mint mindig – már jóval a tervezett kezdés előtt ott voltunk, hogy elintézzük az elintézendőket és a bejáratnál várjuk a gyerekeket.
Akik azonban késtek. 2 órakor kezdődött a mozi, és háromnegyed kettőkor még sehol nem voltak.
Hívtuk a sofőrt: kiderült, hogy nem a szokásos ember, hanem helyettes ment a gyerekekért, és eltévedt (aki nem ismeri a helyet, az könnyen eltévedhet, ezért is küldjük mindig ugyanazt a sofőrt…), de már úton vannak.
13:55-kor még sehol nem voltak, de aztán végül csak felbukkant az autó a fő úton. Szuper! Talán még elérjük a kezdést…
Az autó azonban nem kanyarodott be a mellékutcába, hanem tovább ment. 😳 Gyors telefon: a (helyettes) sofőr azt hitte, hogy a krokodilparkba mennek (?), de már fordul is vissza.
Néhány perc múlva meg is jelent a busz a mellékutcában. Aztán tovább is hajtott… (mi van?!)
Kiderült: nem tudta hol a bejárat, azt hitte, a kijárat a bejárat. (Én itt már tényleg nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek…)
Visszafordult, végre valahára megérkeztek. Ekkor már elmúlott 2 óra.
A reklámok után még elcsíphetjük a film elejét… vagy mégsem?
Gyorsan „felszaladtunk” az emeletre (leginkább képletesen értve, mert Kenyában nem igen szaladnak az emberek sehová 😁), hogy begyűjtsük a pattogatott kukoricát és az üdítőt, amiről azt gondoltuk, hogy már rég kikészítve várja a csapat megérkezését.
Hát nem. 😊Egy darab üdítő sem volt odakészítve, és a kukoricából sem volt elég adag kipattogtatva. (Jó, hogy már egy fél órája megbeszéltük a személyzettel, hogy 40 fős csapattal érkezünk…)
Mikor felértünk, akkurátusan elkezdték kirakosgatni az üdítőket (persze nem volt elég, a raktárból kellett még hozni), majd ezután elkezdték kiméricskélni a pattogatott kukoricákat. Ami persze szintén nem volt elég, de ezt már csak akkor vették észre (és tettek be újabb adagot), amikor totál kifogyott az utolsó szem is. 😀
Mire mindenki megkapta az üdítőjét és a pattogatott kukoricáját, már majdnem fél 3 volt. (66 perces a film. Lassan kár is bemmni…) De legalább a gyerekek végre beülhettek a terembe.
Mi még fizettünk, ami szintén nem megy olyan egyszerűen, ha az ember kártyával akar fizetni, de aztán végül mi is tudtunk csatlakozni.
Minden jó, ha vége jó
Csodák csodája még mi is elértük a film elejét; éppen vége lett a reklámoknak, amikor leültünk.
Mit kiderült, rajtunk kívül csak páran voltak, és ők nem bánták a későbbi kezdést. (Illetve lehet, hogy bánták, de senki nem kérdezte őket. 😁)
Még szerencse, hogy Kenyában mindenki rugalmasan kezeli az időt – ezek szerint még a moziban is –, így gyakorlatilag ennyi kalamajka után sem lehet lekésni egy filmet..
A filmet egyébként mindenki nagyon élvezte. (Nekem kicsit gyerekes volt, a sztori pedig elég klisés, de nem is az én kedvemért mentünk moziba. 😊)
A gyerekeknek nagyon tetszett, és hálásak voltak a lehetőségért.
Ezúton is köszönjük szépen a támogatásokat, amelyek lehetővé tették az újabb közös program megvalósulását.
