(Önkéntesünk blogbejegyzésének átirata kenyai kirándulásról)
Kenyában 2014. augusztusban kirándulni vittünk 23 falubeli gyereket a közeli Homa-hegyhez.
A csapathoz csatlakozott két idősebb tanár is, így összesen majdnem 30 fős kis csapatot sikerült összehozni. A hegy maga kb. 20 km-re van Kowuortól, és szinte a falu összes udvarából látszik, de a 22 gyerek közül még egyik sem volt soha ott, és a felnőttek közül is csak egy valaki járt ott egyszer. (Ő egyszer fogta magát és elment megnézni, hogy mi az a hegy… 🙂 )
Az elv az volt, hogy olyan gyerekeket vigyünk, akiknek a szüleivel a különböző projektek során együtt szeretnénk dolgozni, és minden családból jöhetett max. két gyerek. (Egy kivétel volt: volt egy család, ahol volt vagy kilenc gyerek, közöttük nagyobbak is, onnan az egyik nagyfiú (17-18 éves) jöhetett kvázi-felnőttként a két „normál” gyerek mellett.) Minden családban a családra/szülőkre bíztuk a szerencsés gyerekek kiválasztását…
Elvileg fél 10-kor indultunk, de ez most nagyon kenyai fél 10-re sikeredett,
mert elmúlt fél 11, amikor megérkezett Kendu Bayből a két matatu, amit a kiránduláshoz béreltünk… (Kendu Bay a legközelebbi nagyobb falu, ahol van szupermarket, fodrász és bankautomata, valamint a buszok és matatuk is onnan indulnak.)
A gyerekek addigra már mind megérkeztek, és mivel a találkozási pontnál (ami tőlünk kb. 150 méterre lett volna) nem találtak senkit, bejöttek a házhoz, és itt ücsörögtek indulásig…
Még szerencse, hogy itt mindenki ismer mindenkit, nem lehet sem elveszni, sem lemaradni egy ilyen fontos eseményről… 🙂 (Én mondjuk, ki akartam menni a találkozási ponthoz a megbeszélt időre, de a helyiek bizonygatták, hogy teljesen felesleges, a gyerekek majd bejönnek, ha nem lesz ott senkit. És tényleg!)
Első állomás: Abundu források
Indulás után kb. fél órát autóztunk, többnyire poros és zötyögős utakon, míg elértük a kirándulás első célállomását, az Abundu nevezetű meleg vízű forrásokat. A forrásokból van több is (kisebbek és nagyobbak is), amiket viszont autóval nem lehet megközelíteni, így kb. fél órát sétálnunk kellett. Közben egy kisebb hegyről le is kellett „mászni” (aztán vissza), mert a források egy völgyben vannak.
Angolul (és így Kenyában is, ahol ugyan a szuahéli a hivatalos nyelv, de szinte mindenki beszél angolul, és mindennek angol neve van) „hot springs”-nek (forró forrásnak) hívják az ilyeneket, ami itt különösen találó, mert valóban olyan melegek, hogy szinte forrnak.
Sőt látványra tényleg forrnak is, mert bugyognak, de szerintem – miután az egyikbe belenyúltam – kb. 70-80 fokosak lehetnek. Lehet bennük tojást főzni (kipróbáltuk, tényleg lehet, kicsit több idő – kb. 15 perc – kell hozzá, de simán megfő) vagy akár csöves kukoricát is. (Ezt nem próbáltuk, de a helyiek állítólag szoktak.)
A víz kicsit sós is, ami kicsapódik a forrás körül a földön, úgyhogy a helyiek sót is gyűjtenek/gyűjtöttek itt (ma már nem annyira, de régebben intenzíven).
Sőt a csapatból többen földet is gyűjtöttek a források közelében, mert az tele van ásványi anyagokkal, amitől – szerintük – többet esznek és isznak az állatok, és így pl. több tejet adnak, több és finomabb húsuk lesz.
Ráadásul ezt a földet állítólag beleteszik az ételbe is (úgy használják, mint a sót), mert puhább lesz tőle a zöldség és a hús… (Még szerencse, hogy nálunk nem volt szatyor, különben ehettem volna én is a „földes pörköltet”… Bár gyanús, hogy így is ettem, amilyen viszonyok a konyhában uralkodtak… 🙂 )
Ebéd a Viktória-tó partján
A következő állomás a tópart (Viktória-tó partja) volt, ahol egy halászfalucska közelében (valami közösségi kezdeményezéshez tartozó területen) piknik-ebédeltünk.
Maga a hely, ismét csak nem volt megközelíthető autóval, úgyhogy a faluban kiszálltunk az autóból, majd gyalog mentünk tovább, magunkkal cipelve az összes ennivalót és mindenfélét: üdítőket, termoszban teát, dinnyéket, rengeteg banánt és kenyeret, margarint (a vajat itt max. a szállodákban ismerik), dzsemet, muffinokat, kekszet.
Nekem borzasztóan soknak tűnt az étel csemege mennyiség, amit magunkkal vittünk, de aztán végül csak üdítőt, kekszet, valamint a maradék margarint és dzsemet hoztuk haza. Kekszet is leginkább csak azért, mert nem jutott rá idő (vagy alkalom), hogy kiosszuk.
A piknik ebéd amúgy (hazai fejjel gondolkodva) kicsit kuszára sikeredett: muffinnal és üdítővel kezdtük, aztán mindenki kapott vajas-lekváros kenyeret. Utóbbi toast kenyérből készült (itt leginkább csak az van): az egyik kenyeret margarinnal, a másikat lekvárral kentük meg, és a kettőt összeborítottuk. Itt ez a szokás, így csináljuk „otthon” is mindig reggelire.. 🙂 .
A „szendvics” után banánt ettünk, majd teát ittunk, és végül a csapat egy része görögdinnyét is kapott. Utóbbit azért nem mindenki, mert a három görögdinnyéből kettő gyakorlatilag ehetetlen volt, és a harmadik is olyan, amit otthon valószínűleg a tyúkok kaptak volna meg vagy a komposztálóban végezte volna (itt csak kettő lett a tyúkoké, a harmadikat megették a szerencsések 🙂 ).
Ebéd után felmásztunk egy kilátóponthoz: semmi épület vagy tákolmány, csak a tetőn egy betonkör (nulla védőkorláttal, pedig elég magas és meredek volt alatta a hegy), amihez kb. 7 betonlépcső vezetett, de csak miután felmásztál a hegyre… Innen megcsodáltuk a kilátást a Viktória-tóra, ami tényleg lenyűgöző volt.
Hajókázás a Viktória-tavon
Ezután visszasétáltunk a faluba (ahol az autókat hagytuk), és miután bepakoltunk mindent, hajókázni mentünk (egy nagyobbacska motoros csónakkal). A gyerekek (szinte kivétel nélkül) most ültek életükben először hajón, pedig gyakorlatilag a tó mellett laknak…Kicsit félt is némelyik (főleg, amikor bedőlt a hajó vagy amikor leállították a motort, és mindenki azt hitte, hogy elromlott :-)), de azért alapvetően – láthatóan is – nagyon élvezték.
Nagyon vicces volt viszont ott a halászfaluban, amikor az egyik egy év körüli kislány engem meglátott, nagyon elkezdett sírni. Még soha életében nem látott mzungut (ami amúgy az itteni emberek nagy részére igaz), és annyira megijedt szegény, hogy azonnal elkezdett sírni. Nevetett az egész falu, én meg nem győztem bocsánatot kérni… 🙂
A hajókázással véget is ért a kirándulás, nem volt más hátra, mint hogy hazaautózzunk. A gyerekeknek állítólag tetszett és jól érezték magukat, ami őszintén szólva nem mindig látszott rajtuk… (De mondjuk, azokon a gyerekeken sem látszott egyértelműen, akik az „én családomhoz” tartoztak, pedig ők – saját bevallásuk szerint is – tényleg jól érezték magukat…)
Mikor visszaértünk a faluba, eleredt az eső, úgyhogy mire – az utolsó kb. 150 métert gyalog megtéve – hazaértünk, teljesen eláztunk, de ezzel együtt is remek kis nap volt!
További képek:
